A 106 új országos egyéni választókerület megalkotásának folyamatát számos kritika érte, elsősorban a transzparencia hiánya, és a „gerrymandering” gyanúja miatt. A Voksblogon havonta megjelenő mandátumbecslések során újra meg újra bebizonyosodik az egyéni ág kiemelt fontossága az új választási rendszerben. Ezek az elemzések már eleve abból indulnak ki, hogy az egyéni kerületek elsősorban a jelenlegi kormánykoalíció számára a legelőnyösebbek. A hitelesség kedvéért ezt most számokkal is alá szeretném támasztani.
Az itt következő elemzés azért készült, mert a korábbi bejegyzések megjelenése után néhányan megkérdőjelezték azon kijelentésemet, hogy a Fidesz-KDNP a kerületek kialakítása során saját magának kedvező határokat állapított meg. Ez a kérdés könnyen tisztázható, mindenféle politikai állásfoglalás nélkül, a korábbi évek adatai segítségével. Készített már ezt bizonyító elemzést korábban is, a Political Capital (itt) és a Policy Solutions (itt), illetve a Haza és Haladás (itt), mindhárom elemzésben alapvetően jobboldali tulsúly látszik az egyéni kerületekben.
Módszertan
Ahhoz, hogy ellenőrizzük, a korábbi kerületbeosztáshoz képest kinek kedveznek jobban az új határok, nincs szükség a mandátumbecsléshez hasonló, bonyolult modellszámításokra. Egyszerűen csak az Országgyűlési képviselők választásáról szóló 2011. évi CCIII. törvény melléklete alapján át kell csoportosítanunk az egyéni szavazatszámokat az új választókerületekbe. Mivel 2010-ben a Fidesz-KDNP jelöltjei egy híján három kivételével minden kerületben győztek, így ezeknek az eredményeknek a vizsgálata nem vezetne sokra (ezen adatok alapján nyilván az új kerülethatárok között is a kormánykoalíció jelöltjei nyernének szinte mindenhol, ezzel nem lennénk előrébb). Ezért a 2006-os, első fordulós adatokat használjuk a vizsgálatban és pusztán annyit kell feltételeznünk, hogy új EVK határok ide vagy oda, a szavazók ugyanúgy szavaztak volna 2006-ban az új 106 kerületben, mint ahogyan tették azt a régi 176 EVK-ban.
Eredmény
2006-ban A Fidesz-KDNP és az MSZP (illetve néhány helyen az MSZP-SZDSZ) egyéni jelöltjei országos összesítésben közel azonos mennyiségű szavazatot szereztek. A Fidesz-KDNP 2 303 350 szavazatot (az összes egyéniben leadott 42,63%-át), az MSZP és közös jelöltjei 2 329 931 voksot (az összes egyéniben leadott 43,12%-át) szereztek. A 2006-os első fordulóban az MSZP jelöltjei az egyéni kerületek 54,55%-ban végeztek első helyen, míg a Fidesz, bár országosan alig maradt el az MSZP-től, csak az összes EVK 43,18%-ban vezetett. (Mivel az új szisztéma egyfordulós, az összehasonlításhoz most nem vizsgáljuk, hogyan változott ez meg a második fordulóban. A pártpreferenciák területi eloszlásához az első fordulós eredményeket érdemes elemezni.) Ha ezeket az eredményeket átfuttatjuk az új egyéni kerülethatárokon, azt tapasztaljuk, hogy az eredmény drasztikusan megváltozik. Abban az esetben, ha 2006-ban a 2011-es egyéni kerülethatárokat alkalmazták volna, és minden választó ugyanúgy szavaz, a Fidesz 60 kerületet (56,60%), az MSZP 46-ot (43,40%) szerez meg. Figyelem! Ugyanannyi szavazattal, ugyanolyan területi elosztásban, ahogyan 2006-ban történt.
A változás valóban drasztikus, az eredmény gyakorlatilag megfordult. Látszik az eredményekből, hogy a kerülethatárok 2006-ban a baloldal számára voltak kedvezőek, az új választókerületekkel pedig egyértelműen a jobboldal jár jobban.
Bár az elemzés szempontjából ez nem lényeges, érdekességképpen ki lehet számolni, milyen parlament alakult volna 2006-ban ilyen végeredményt követően. Ez egy olyan elképzelt parlament, amely 316 fős (hiszen 70-el kevesebb EVK-ban osztottuk ki a mandátumokat, de a rendszer többi részét változatlanul hagytuk), és az egyéni mandátumok egy fordulóban dőltek el. A területi listás eredményt változatlanul hagyva, a kompenzációs szavazatszámokat az új határokkal átszámolva arra jutunk, hogy a Fidesz-KDNP 149, az MDF 11, az MSZP 141, az SZDSZ pedig 15 mandátumot szerez. Ezzel az MSZP és az SZDSZ együttesen sem tudja megszerezni a kormányalakításhoz szükséges feles többséget. A Fidesz-KDNP, ha koalícióra lép az MDF-el, 160 mandátummal képes lehet többségi kormányt alakítani.
A területi megoszlás
Térképen ábrázolva a kiszámított eredményeket, jól látszik, hogy habár megmaradnak a hagyományosan baloldali gócpontok (Északkelet-Magyarország, Csongrád és Baranya megyék, a főváros), az MSZP által elnyert kerületek száma jelentősen csökken, Hajdú-Bihar, Veszprém, Zala és Győr-Moson-Sopron megyékben egy kerületet sem nyer a párt. Összehasonlításnak térkép a 2006-os eredményekről itt.
Gerrymandering?
Kézenfekvő kérdés, hogy mennyiben szándékolt a kerülethatároknak a baloldalra nézve hátrányos hatása, vagyis direkt politikai érdekek alapján rajzolták-e meg a őket (ez a gerrymandering). Figyelembe kell venni, hogy az elemzésben jól látható, mennyire kedvezett a baloldalnak az eredeti kerületbeosztás, így egyesek esetlegesen úgy gondolhatják, az, hogy az új kerületek a jobboldalnak előnyösebbek, valahol igazságos esetleg kiegyenlíti a számlát. A bökkenő csak az, hogy a rendszerváltás utáni magyar választási rendszer alapvetően egy politikai konszenzus eredménye. Az MSZP akkor igen alacsony támogatottsággal rendelkezett, messze nem olyan mértékűvel, hogy ahhoz kerülettérképet lehessen igazítani. Itt szándékoltságot nem feltételezhetünk. Időközben azonban nem csak a pártok támogatottságának területi megoszlása változott meg: Az új választási rendszerben, ahogyan ez a havi mandátumbecslésben is jól látható, jelentősen megnövekedett az egyéni ág súlya, ez pedig 2006-hoz képest nagyban felerősíti a kerülethatárok torzító hatását. Azt, hogy mennyiben játszott szerepet a politikai érdek a 106 kerület megrajzolásánál, csak azok tudják, akik valóban részt vettek ebben a – mondhatni sziszifuszi – feladatban. A Fidesz mindenesetre nem tett semmit annak érdekében, hogy az erre vonatkozó gyanúkat eloszlassa. A kerületek meghatározása nélkülözött minden transzparenciát és egyeztetést, és a választási törvény mellékleteként kétharmados védelem alá kerültek az új EVK határok. Nem gondolom, hogy ma Magyarországon bárkinek illúziói lennének azzal kapcsolatban, hogy bármelyik parlamenti párt önmegtartóztatóan viselkedne ebben a helyzetben. Ez nem is elvárható a politikai szereplőktől, és én úgy vélem ez nem erkölcsi, hanem tisztán szabályozási kérdés. A kerülethatárok folyamatos ellenőrzésére szükség lenne ahhoz, hogy igazítani lehessen őket a népesség mozgásához – erre jelenleg nincs lehetőség, hiszen kétharmad kell a módosításukhoz – és ha ez megvalósulna, mindenképp olyan jogszabályi keretekre lenne szükség, amely megpróbálja korlátozni a gerrymandering lehetőségét. Ilyen keretek korábban nem voltak, az alkotmányozó többség előtt nem is állhatnak, a kormány pedig láthatóan nem is gondolkodik ilyen jellegű megoldásban.
Kép forrása: Wikimedia Commons
